Dr. MARTINI JENŐ ÜGYVÉD és SZAKORVOS

Szülészet-nőgyógyászat szakorvosa, orvosi műhiba ügyek képviselete

+menu-

header image
Orvosi műhiba ügyvéd paragrafus

Az orvosi műhibás ügyek kártérítési és büntetőjogi kimenetele egyebek mellett orvosi szakkérdések mikénti eldőlésén múlik. Kettős diplomám (orvosi és jogi) előnyét ebben látom: így könnyebb azonos nyelven kommunikálni a kirendelt szakértőkkel, érvelni a hatóság-, bíróság előtt. Az orvos gyógyítani, a beteg gyógyulni akar. Mégis lehet valós vagy vélt, sokszor csak köztük lévő kommunikációs hiba, ami az orvosi műhiba ügyekhez vezet. Független attól, hogy az ügyvédi tevékenység gondossági és nem eredmény kötelem, olyan ügyet, melyet szakmailag (orvosilag és/vagy jogilag) megalapozatlannak ítélek, próba-szerencse alapon nem vállalok. A szakma szabályaival ellentétes szakorvosi véleményt sem adok. Kizárólagosan ún. „sikerdíjas” vállalásra lehetőség nincs.

A szülész-nőgyógyász és a jogi felelősség

A szülész-nőgyógyász és a jogi felelősség: A helyzet mára nálunk is kritikussá vált.
(Kommentár I. rész)
Az amerikai precedens jogra, esküdtszéki bíráskodásra épülő-, és az európai, a kontinentális jogrend
bár lényegesen különbözik egymástól, azonban az eljárás alapját mindkettőben az orvosi szakmai
tevékenység, és annak eredménye képezi. Dr. Lockwooddal azonosan mára nálunk is az írott és
elektronikus média, kongresszusi előadások központi témája a szakmai felelősség, és a szakmai
felelősségbiztosítás válsága. Az egyéni történetek éppúgy szív-szorongatók lehetnek a
büntetőeljárásokkal érintett, de több év után végül felmentett kollegák esetében. A korlátlan felelősségű
vállalkozási formában működő orvosok kártérítési kötelezettség miatt éppúgy elveszthetik
magánvagyonukat. Az önkormányzatokat, illetve tulajdonukban álló, költségvetési szervként működő
kórházakat pedig a mára már óriási összegű perbeli marasztalási összegek csőddel fenyegetik. Mivel
sem a biztosítási díjak, sem a kártérítések az intézményi finanszírozásban nem kalkuláltak, azok a
betegellátó tevékenységtől vonnak el forrásokat, ami további kárigényeket keletkezethet.
Dr. Strunk elemzi: Hogyan jutottunk el a szakmai felelősség jelenlegi válságához?
Amerikával ellentétben nálunk az 1970-es 80-as, sőt még a 90 évek végéig sem volt biztosítási válság.
Az egészségügyi intézmények döntő többsége felelősségbiztosítással rendelkezett, annak ellenére,
hogy azt csak az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény (Eü.tv.) tette szektorsemlegesen
kötelezővé. A biztosítás hozzáférhetősége, és megfizethetősége az 1990-es évek végéig adott volt, bár
már 1994 körül prognosztizálni lehetett, hogy a biztosítási díjak, és a biztosítói kockázat közötti
diszkrepancia elvezet napjaink válságához. 2004.-ben viszont már 30 kórház nem rendelkezett a
működési feltételét képező felelősségbiztosítással azért, mert nem volt olyan biztosító, akivel azt
megköthette volna.
Dr. Strunk 1850 és 1900 közé teszi, hogy Amerikában elkezdték perelni az orvosokat, még a híres
professzorokat is szakmai szabályok, és gondatlanság alapján. És már ekkor kialakult a szakmai
felelősségbiztosítás, amely mágnesként vonzotta a kárigényeket. Európában a műhiba fogalma Virchow
“Kunstfehler der Arzte” című tanulmányában jelent meg először, és az orvostudomány általánosan
elismert szabályainak megsértését jelentette. Jogilag objektív (azaz eredmény) felelősséget jelentett. A
XIX. században a műhiba fogalom mégis ezt az értelmezést kapta, amikor a társadalmi, gazdasági
átalakulás folytán az orvossal szemben szintén egyre gyakrabban érvényesítettek kártérítési
felelősséget. Hazánkban, a büntető törvényhozásban – egyes foglalkozási ágak között különbséget nem
téve – az orvos felelőssége ebben az értelemben először az 1878. évi V. törvényben jelent meg (290-
291. és 310.§-ában), és az, a “gondatlanság általános jogi fogalmának az orvosi hivatás különleges
természetével számoló megjelenési formája” volt. Lényegében e megoldást követi a mai hatályos
büntetőjogi szabályozás is.
Nálunk az orvosi ténykedéssel összefüggő büntetőjogi felelősséget alapvetően az 1978. évi IV.
törvény, a Büntető Törvénykönyv (Btk.) 171. §-a (foglalkozás körében elkövetett gondatlan
veszélyeztetés alap és minősített esetei, mint maradandó fogyatékosság, egészségromlás, halál), az
egészségügyi szolgáltató kártérítési kötelezettségének eseteit pedig az 1959. évi IV. törvény, a
többször módosított Polgári Törvénykönyv (Ptk) 339. § és 355. §-a kodifikálja, Amerikával azonosan a
szerződésen kívüli károkozás szabályait alkalmazza a felperesi kárigény elbírálásában. A felhívott
törvényhelyekben használt fogalmakat – speciális jogi normaként – elsődlegesen az egészségügyről
szóló 1972. évi II. törvény, majd az 1997. évi CLIV. törvény (Eü.tv.) és más egészségügyi
jogszabályok (a szaktárca rendeletei, utasításai), valamint kötelező, illetve mérlegelést engedő, íratlan
és írott szakmai szabályok töltik meg konkrét tartalommal.
Hazánkban a „szocialista” társadalmi rendszerből eredően 1990-ig sem az orvos ellen indult
büntetőeljárások, sem a kártérítés iránti perek tömegesen nem voltak jellemzőek. Az 1990-es évek eleje
óta mind a kártérítési keresetek száma, mind összegszerűsége, de a megítélt kártérítések átlagos
nagysága szintén meredeken emelkedett. Egy indulatokat keltő, de szükségszerűen bekövetkezett
folyamat ekkor vette kezdetét. A hagyományos felépítésű biztosítási szektor azonos Dr. Auerbach által
írtakkal. És hazánkban is 1999.-2000. év volt az, amikor az akkori piacvezető biztosító veszteségesnek
ítélte az intézményi felelősségbiztosítási üzletágát, és szintén úgy döntött, hogy nem éri meg e piacon
maradni. Kivonult onnan. Csak a magánorvosokkal és a járóbeteg szakorvosi rendelőintézetekkel
szerződött úgy, hogy azok díjait az alacsony kockázathoz képest jelentősen megemelte.
Alternatív piac vagy orvosi kölcsönös biztosító, kockázatközösség az egészségügyi szolgáltatók
felelősségbiztosítására nézve próbálkozások ellenére nálunk nem tudott létrejönni. Ilyen
viszontbiztosítás mellett csak az ügyvédi felelősségbiztosítás körében létezik. Így 2000. évtől néhány
kisebb, időlegesen szereplő biztosító mellett ma egy biztosítótársaság vállal monopolhelyzetéből
eredően is jelentős szerződésbeli korlátozásokkal intézményi felelősségbiztosítást. Teheti, mert az
egészségügyi törvényben foglalt felhatalmazás ellenére 1997. évtől egyik miniszter, de 2003. évtől a
kormány sem adta ki a felelősségbiztosítás részletes szakmai szabályait. Jelenleg is az a paradox
helyzet áll fenn, hogy míg az egészségügyi szolgáltatót törvény kötelezi felelősségbiztosítás
megkötésére, a másik felet, a biztosítót viszont semmi sem. Az utóbbira is törvénynek kellene
szerződéskötési kötelezettséget róni, és annak részletes végrehajtási, szakmai szabályait
kormányrendeletben meghatározni. Abban ki kellene mondani, hogy a biztosítási szerződés hatálya alatt
keletkezett károkért történő helytállási idő azonos a Ptk szerinti elévülési idővel. (Jelenleg ugyanis nem a
szerződés hatálya alatt keletkezett, hanem az időben bejelentett káreseményekért áll csak helyt.)
Továbbá ki kell mondani azt, hogy az egészségügyi törvényben foglalt egészségügyi szolgáltatói
kötelezettségért történő helytállásért bármilyen biztosítói szerződésbeli kizárás semmis. Meg kellene
határozni a káreseményenként és évenkénti helytállás limit összegét, valamint a kiköthető önrész
mértékét.
A magyar ügyvédek válságra gyakorolt hatása nem azonos Dr. Auerbach által az amerikai viszonyokkal.
Mára már azon régebbi ügyvédi szlogen, hogy úgyis a biztosító fizet megdőlt. Az viszont igaz, hogy az
elmúlt 15 év alatt kialakult az e perekre szakosodott ügyvédek viszonylag szűk, de egyre táguló köre,
akik szakértőket foglalkoztatnak, és jól felkészültek. Természetes, hogy mint minden vállalkozásnak, így
nekik is céljuk, hogy nyereséget, és ne vesztességet termeljenek. Joggal várható el, hogy ne egyesek
etikátlan megnyilvánulásaik, vagy „megélhetési” szakértők alapján ítéltessenek meg. Dr. Lockwood
szerint: „Az ellenfél igen jól szervezett”. A fenti értelemben igen, de egymással is konkurálnak. Az
alperesi egészségügyi szolgáltatók jogi képviselete viszont – néhány kivétellel – inkább interperszonális
kapcsolatok alapján jön létre.
Dr. Scott és Dr. Lockwoud következő megállapításai hazai viszonyainkra is igazak: A betegek elvárásai
irreálissá váltak, Ezt a média valamint a hirdetések csak fokozzák. A „nagyiparivá” vált orvoslás mellett
az empátiára, a kommunikációra nem elég idő jut. A bekövetkezett változások nálunk is hátrányos
helyzetbe hozták az orvosokat, a betegek elégedetlenségét fokozták, és a perek számát növelték.
Valóban minden beteg egy per forrása lehet, Erre szoktam mondani, hogy –amennyiben így megy
tovább- az orvos elsődlegesen nem azon fog gondolkodni, hogy mi baja van a betegnek, hanem azon,
hogy mi bajom lehet ebből a betegből?
A beteg tájékoztatáson alapuló beleegyezéséről Dr. Lockwood a hazai viszonyokkal azonos módon szól.
Az orvosnak a tőle elvárható ismereteknek megfelelően, a legjobb tudása szerint a beteget teljes körűen
tájékoztatni, döntési helyzetbe kell hozni. Dr. Strunk szerint ez az autonómia a betegnek történő olyan
átadása, amely mégsem eredményezi a felelősség áthárítását. Mindenre kiterjedően valóban nem, de
egészségügyi törvényünk szerint a beteget megilleti az önrendelkezéshez való jog, amely csak
törvényben meghatározott kivételekkel (közvetlen életveszély, más vagy mások –ide értve a 24. hetet
betöltött magzatot is- életét, egészségét, testi épségét veszélyezteti) korlátozható. Ezzel viszont a
szakma szabályai szerinti elvárható gondossággal végzett eljárás mellett fellépő, a beteg által ismert, és
elfogadott kockázat körébe eső szövődményekért az orvos felelőssé nem tehető.
A kártérítési perben hozott ítéletekre nézve honi vonatkozásban csak becsült adatokkal rendelkezünk.
Nyilván több az elutasított kereset azon ügyvéd anyagában, aki New York City általános gyakorlatának
megfelelően a „szokásos gyanú” esetén minden esetben pert indít, mint aki azt csak előzetes
megalapozott szakmai vélemény alapján teszi. Peren kívüli egyezségre 1999.-ig, az akkori
felelősségbiztosító üzletpolitikája és a biztosítási értékhatárokon belüli kárigények mellett jobb esély volt.
Ma az nem gyakori. A jelenlegi közvetítői intézmény –mint az előre látható volt- nem váltotta be a
jogalkotók reményeit. Egy német mintájú, kvázi választott bíróságként működő mediátori rendszer
eredményesebb lenne. Pályaelhagyáson nálunk még nem a kártérítés iránti perek, hanem
büntetőeljárásokban alaptalanul meghurcoltak gondolkodnak. A kártérítési per ugyanis az intézmény a
munkáltató, illetve a szerződéses kapcsolatban is a megbízó egészségügyi intézmény ellen folyik, amely
a közte és a károkozó orvos közötti jogviszony jellegétől függő mértékben fordulhat az utóbbi ellen, ami
nálunk, a közeljövőben várható.
Dr. Auerbach által hivatkozott statisztikai adatok szerint a keresetek 43%-ában történt kifizetés még
akkor is, ha nem volt gondatlanság. Gondatlanság esetén viszont a keresetet benyújtók 56%-a kapott
kártérítést. Dr. Strunk úgy vélekedik, hogy teljesen megjósolhatatlan az esküdtszék ítélete.
Az adatokat nem lehet összevetni a hazai viszonyokkal, mert nálunk kimentéses felelősség van, ami azt
jelenti, hogy jogellenes károkozás (jogellenesség, kár és a kettő közötti okozati összefüggés) esetén
jogunk a felróhatóságot vélelmezi, mely alól alperesnek kell kimentenie magát. Gondatlanság esetén
viszont arra nem képes. Azt viszont ki lehet jelenteni, hogy kártérítési perek száma mellett nálunk is
növekszik a megítélt összegszerűség. Jelenleg évente 300-400 per indul összesen 1, 5 milliárd forint
pertárgyértékre. A legmagasabb megítélt összegek 60 millió forint körül vannak.
A megoldás keresése:
E körben a szerzők vizsgálják azt, hogy miként reagálnak a válságra az orvosi társaságok, biztosítók és
kórházak? Mi e körben külön az Amerikai Szülész-Nőgyógyász Társaság álláspontja? Megállapítják,
hogy a trösztellenes törvény hatálya alatt állva nem buzdíthatják tagjaikat egységes fellépésre. Nálunk
ezt semmi nem tiltja. Mi megtehetjük. Állami szinten sürgetik a szerződésen kívüli kár jogintézményének
reformját, amely alatt a nem vagyoni kártérítés felső határának megállapítását és néhány más
intézkedést értenek. Amerikában, egyes államokban már maximalizálták a kártérítés összegét. Erre
nálunk is voltak, és vannak törekvések. Többünk véleménye szerint hazai jogrendben ez
Alkotmányellenes lenne, ugyanis a károkozó személyétől, a károkozás körülményeitől (baleset, orvosi
hiba, stb.) függően a nem vagyoni károk közötti diszkriminációt jelentene.
Dr. Strunk Howard a „Közjó összeomlása” című írására hivatkozással egyrészt jól érzékelteti a magas
összegű elvesztett per társadalmi hatásait, de egészen elmegy odáig, hogy egy különálló, szakértő
egészségügyi igazságszolgáltatási rendszerre lenne szükség. Dr. Lockwood szerint ebben az
esküdtszék mellőzésével speciálisan képzett bírák döntenének a felelősség kérdésében független
orvosszakértői –szakmai szabályokra, irányelvekre, esetjogra alapozott- vélemények alapján.
Amennyiben a jogalap megáll, úgy a kártérítés összegét egy tapasztalati képlet alapján számítanák
figyelemmel a károsult egyéb jövedelmi viszonyaira is. Mindketten egyetértenek abban, hogy egy ilyen
törvényjavaslat nem kapna támogatást, politikailag kivihetetlen. Hazánkban bírói ítélkezés van, melyben
a bíróság a peres felek előadásai, tanú és okirati bizonyítékok, szakértői vélemények szabad
mérlegelésével, de indokolási kötelezettséggel hirdet ítéletet. Sajnos nem egységes a bírói gyakorlat az
által kirendelt orvosszakértő kompetenciájának megítélésében, a peres felek által csatolt szakértői,
szakorvosi vélemények, mint okirati bizonyítékok értékelésében. A per kimenetele alapvetően a
szülészeti, illetve a nőgyógyászati szakmai bizonyítás eredményén múlik. Amennyiben a kárigény
jogalapja megáll, úgy a nem vagyoni kár összegszerűsége is a bírói mérlegelés körébe tartozik, melyben
szintén nem erősen szór a bírói gyakorlat. A kárigény jogalapjában és összegszerűségében bármennyire
törekszik objektivitásra a bíróság, a szubjektumot, az empátiát teljesen kizárni nem mindig tudja, mely
alperes helyzetét nehezíti.
Dr. Lockwood hivatkozással az Institute of Medicine „Tévedni emberi dolog: egy biztonságosabb
egészségügyi rendszer létrehozása” című közleményére hivatkozással tekintélyes számú hibáról, és
annak elkerüléséről szól, ami hazai vonatkozásban is helytálló. E körben külön is kiemelendők az
egészségügyi törvényünkben részletezettek szerinti orvosi dokumentáció, sőt nálunk még szép álmot
jelentő biztonsági jelzésekkel ellátott, általánosan meglévő elektronikus dokumentáció, továbbá az
intrauterin, intrapartum magzati állapot megítélésére szolgáló szűrővizsgálatok komplex elvégzése és
helyes értékelése. Ennek eredményességével szemben Dr. Scott kételyeit azért fejezi ki, mer szerinte a
kártérítési perek nagyon gyakran egy folyamat utólagos vizsgálatai, amely nem igazságos. Az
egészségügyben a döntéseket előre kell meghozni, gyakran hiányos információk birtokában. Ez igaz, de
a szakértőnek, és a bírónak sem arra kell választ adni, hogy a nem kívánt eredmény ismeretében az
orvos döntése helyes volt-e, vagy sem? Hanem arra, hogy ott és akkor az orvos dönthetett-e úgy,
ahogyan döntött? Tehette-e azt, amit tett? És amennyiben két egyaránt lehetséges döntés közül azt
választotta, amelyről csak utóbb derül ki, hogy a másik döntés lett volna jobb, úgy az neki fel nem
róható. A szülészeti kártérítési perek fő okai nálunk is azonosak Dr. Lockwood által felhozottakkal:
agykárosodás, halvaszületés, melyek biztonsággal az elvárható gondosság ellenére sem mindig
előzhetők meg.
Kommentár II
A szülész-nőgyógyász és a jogi felelősség körében lévő kritikus helyzettel a szerzők a kerekasztal
beszélgetés I. részében foglalkoztak. Az ahhoz fűzött kommentárban bizonyítottam, hogy a helyzet – az
eltérő jogrend ellenére – annak helyzete részben hasonló, részben eltérő okokból nálunk is kritikus.
(Nőgyógyászati és Szülészeti Továbbképző Szemle 2005. szeptemberi száma.)
A II. rész az Egyesült Államokban a kártérítési rendszer reformjának lehetséges útjait –vagy akár teljes
átalakítását – taglalja. Ebből önként adódó kérdés, hogy hazánkban az amerikai szerzők által felvetett
reform gondolatok hasznosíthatók-e, és ha igen, akkor mennyiben? Kommentáromban erre próbálok
választ adni az adott keretek között a teljesség igénye nélkül.
Nálunk az általános, mindenre, így az egészségügyi szolgáltatókra is kiterjedő kártérítési felelősséget a
Polgári Törvénykönyv (a továbbiakban Ptk) egységesen, a károkozó személyétől függetlenül kodifikálja.
Az igény érvényesítésének eljárási rendjét pedig a Polgári Perrendtartás (a továbbiakban Pp)
szabályozza.
Az orvos –beteg jogviszonyt – a társadalombiztosítási jogviszonytól, az egészségügyi szolgáltató
személyétől függetlenül- a jogelmélet, és a bírói gyakorlat megbízásszerű szerződésnek tartja.
Nincsenek külön egészségügyi bíróságok, amit magam részéről jónak tartanék. A kártérítési kereseteket
jogalapjuktól, a per tárgyától függetlenül ugyanazon bíróságok, bírók tárgyalják.
Az angolszásszal ellentétben a kontinentális jogrendszerben, így nálunk nincs esküdtszék. Igazságügyi
orvosszakértők kirendelése, véleményük mérlegelése mellett tény és jogkérdésben indokolási
kötelezettség mellett a bíróságok döntenek. Országosan, sőt még azonos bírói tanács mellett erősen
szór a bírói gyakorlat, úgy a szakorvosi-, szakértői vélemények megítélésében, mint a döntést
befolyásoló empátiában.
A szerzők leírják, hogy a kártérítési rendszer reformja az Egyesült Államokban politikai kérdéssé vált.
Nálunk is, méghozzá az egészségügy struktúrájával, finanszírozásával együtt.
A felelősségbiztosítás körében nálunk kialakult paradox helyzettel a lap fentiekben megjelölt számában,
a kerekasztal beszélgetés I. részéhez fűzött kommentáromban részletesen foglalkoztam. A miatt
alakulhatott ki az elmúlt évek során olyan helyzet, hogy kb. 30 kórháznak nem volt felelősségbiztosítása,
mert azt a biztosítók nem voltak hajlandók megkötni, de működési engedélyük törvényből kötelező
visszavonására – egyéb, jelenben nem részletezendő okokból- nem került sor. Az első részhez fűzött,
kommentáromban vázolt helyzetre lett volna, és lenne megoldás, melynek körében utalok arra, hogy a
gépjármű tulajdonosokat törvény kötelezi a kötelező gépjármű felelősségbiztosítás megkötésére, de e
körben a törvény a biztosító társaságoknak is szerződéskötési kötelezettséget ír elő. Sőt annak részletes
szabályai, a biztosítási káreseményenkénti limit összeggel együtt kormányrendeletben szabályozottak. A
MOTESZ elnöksége előterjesztésem alapján ehhez hasonló írásbeli javaslattal élt a tárca felé
eredménytelenül.
Az amerikai szerzők nagy hangsúlyt helyeztek a megítélhető nem vagyoni kár felső határának
bevezetésére, melyet hasznosnak, igazságosnak tartanak, az orvosok, mint a betegek biztonsága, a
biztosító társaságok vonatkozásában egyaránt. Ezt, az ottani, egyes államokbeli tapasztalatokkal
bizonyítják. A felső határt mindenhol 250 000 -750 000 dollárban látnák indokoltnak, az előbbi a jelenlegi
MNB árfolyamon kb. 53 millió forintnak, felel meg. Megjegyzem, hogy ilyen magasságú, közeli összeg
hazai megítélésére még a nem vagyoni kár kamataival együtt is csak néhány esetben került sor, melyből
a felelősségbiztosító maximum 5 millió forintig volt köteles szerződése szerint helytállni. A többletet az
intézménynek a működésre kapott OEP finanszírozás terhére kellett és kell viselnie, mely még a
felelősségbiztosítás díjával sem számol. Az Egyesült Államokkal ellentétben tehát nálunk –az előzőkben
foglaltak figyelembevételével – a biztosító társaságok számára közömbös a nem vagyoni kár felső
határának kérdése. Bevezetési alapvetően nem is az ügyvédek ellenállásán múlik, hanem arra nézve
alkotmányossági aggályok merülnek fel, melyet a már hivatkozott előző írásomban részleteztem.
A hazai jog szerint a nem vagyoni kár a személyhez fűződő jogok (élet, testi épség, stb.) megsértéséért
járó felelősségi alakzat. Vagyoni mércével megmérhetetlenek. Funkciója az, hogy az elszenvedett
sérelem hozzávetőleges kiegyensúlyozásáról olyan vagyoni szolgáltatás nyújtásával gondoskodjon,
amely az elszenvedett sérelemért körülbelüli egyenértékű más előnyt nyújt. Az Alkotmánybíróság
értelmezésében is a nem vagyoni kártérítés alkalmazásának feltétele, az erre vonatkozó igény jogalapja
valamely személyiségi jog megsértése. A jogellenesség alapja itt nem is a károkozás, hanem a
személyhez fűződő jogsértés. Nemcsak a kár nagysága, de maga személyi kár bekövetkezte is
becslésen alapul, objektív mércéje nincs, éppen ezért alkotmányosan nem lehet a következményekhez
igazítani. Ebben kizárólag a bírói mérlegelésnek, a bíróságok józanságának, személyes
elkötelezettségének, mértéktartásának lehet meghatározó szerepe. Maximálására irányuló törekvések
hazai viszonyaink mellett eredményre nem vezettek, és nem is vezethetnek.
Az amerikai szerzők érvelnek a náluk meglévő „egyéb forrásból származó juttatásokról szóló törvény”
megsemmisítése mellett. Egyet kell érteni velük, de foglalkoznunk ezzel nem kell, mert hazánkban ilyen
szabályozás nincs.
A kerekasztal beszélgetés másik kardinális része az amerikai szülész-nőgyógyász társadalmat zavaró,
rosszul működő szakértői rendszer. E körben a hazai helyzet szintén hasonló, csaknem azonos annak
ellenére, hogy nálunk a jogi szabályozottság megfelelő, de azt sok esetben, úgy a kártérítési, mint a
büntetőeljárásban (bíróságok, nyomozó hatóságok, ügyészség) sem a szakértőt kirendelő szervek, sem
az eljáró kirendelt szakérői intézetek, szakértők figyelmen kívül hagyják. Mi a hatályos szabályozás
nálunk? Az igazságügyi szakértőkről szóló, ma is hatályos, 2/1988 IM rendelet 57. §-a felhatalmazta az
Országos Igazságügyi Orvostani Intézetet az igazságügyi orvosszakértői tevékenység szabályai,
személyi és tárgyi követelményrendszere körében állásfoglalás kiadására, ami a Népjóléti Közlöny 1988.
évi 12. számában megjelent. Ez a következőket mondja ki, idézem:
„Orvosi tevékenységgel kapcsolatos büntető vagy polgári ügyek véleményezésének igazságügyi
orvostani szakvizsga, második szakértőként vagy szaktanácsadóként az illetékes szakterület
vezető oktatójának (kollégiumi tagjának) vagy legalább szakorvosi képzettséggel és minősítéssel
rendelkező művelőjének bevonásával kell történnie”
Azt is kimondja a fentiekben felhívott IM rendelet, hogy az idézetben foglaltak a kirendelő szerv számára
tájékoztatásul szolgál, az eljáró szakértők számára viszont foglalkozási szabálynak mindősül. Laikus
számára is könnyen belátható, hogy az igazságügyi orvostan szakorvosa, aki esetleg betegellátó
tevékenységet talán soha nem végzett, a több mint 100 nyilvántartott orvosi diszciplínában,
subdiszciplínában kellő elméleti ismerettel, gyakorlati tapasztalattal, jártassággal nem rendelkezhet.
Ezért kell, illetve kellene a per főtárgyának megfelelő szakértőket, szakközreműködőket bevonnia.
Hogyan véleményezhetne önállóan más, olyan szakterületnek megfelelő (pl. szülészet-nőgyógyászat)
szakorvosi tevékenységet, melyre nézve ő még szakorvosi képesítéssel sem rendelkezik. Eredetileg az
igazságügyi orvostan nem a más szakorvosi tevékenység véleményezésére jött létre.
Az előzőben felhívott jogszabályhely és állásfoglalás bíróság általi elfogadtatására, érvényesülésére
alperesi egészségügyi szolgáltató jogi képviseletében vagy orvosok foglalkozás körben elkövetett
veszélyeztetéssel vádolása miatti védelem körében gigászi küzdelmet kell folytatni a hatósággal, a
bírósággal, sőt a kirendelt igazságügyi szakértővel, aki sokszor a pert főtárgyának megfelelő szakorvosi
képesítéssel sem rendelkezik.
Amerikához hasonlóan nálunk is úgy felperes, mint alperes jogi álláspontját egy általa felkért szakorvos,
vagy IM szakértői névjegyzékben szereplő, a per főtárgyának megfelelő vagy meg nem felelő
véleményével igyekszik alátámasztani. A Pp. szerinti eljárásjogi, és a Ptk szerinti anyagi jogi
megítélésére, valamint annak körében eltérő bíró gyakorlatot a I. részhez fűzött kommentáromban már
érintettem, amit kiegészítek azzal, hogy –az amerikai szerzők által felhozottakhoz hasonlóan- a felperesi
szakvélemények a kórtörténetet a kereset jogalapja alátámasztásának optikájából közelítik meg. Azok a
hamis szakvélemény törvényi tényállását ugyan nem merítik ki, de a megalapozatlant igen, mely utóbbi
megalapozhatja a szakértő kártérítési felelősségét.
Az előzőket meghaladóan nálunk is vannak alulképzett, vagy úgynevezett „megélhetési” szakértők, de
Amerikával ellentétben semmilyen eljárás még nem indult ellenük, mert alperes vagy akár a felmentett
vádlott örült, hogy adott estben a média nyilvánosságot kapott ügy lezárult, és a miatt nem kívánt
semmilyen eljárást kezdeményezni. Hazai viszonylatban is szükséges lenne a szakértőknek alapos
minősítési eljárás alá vonásának.
A felperest képviselő ügyvédeknek hazánkban szintén érdeke a minél magasabb kártérítési összeg,
hiszen a sikerdíj a különböző ügyvédeknél megítélt összeg 20-50% között mozog. Egyéb vonatkozásai
is a szerzők által írtakkal azonosak. Az ügyvédi tevékenység sem eredmény, hanem gondossági
kötelem. A munkadíj (benne a „sikerdíj”) szabad megállapodás tárgya. A fix összegben meghatározott, a
per kimenetelétől független munkadíj és az un. „sikerdíj” általában fordítottan arányos. A kártérítési
összeg részletekben történő teljesítését nálunk a bíróságtól kell kérni. A követelés előterjesztésének
idejét a Ptk szabályozza. Fő szabályként az elévülési idő a káreseménytől számított öt év. Ha a
követelést a jogosult menthető okból nem tudja érvényesíteni, az akadály megszűnésétől számított egy
éven belül a követelés akkor is érvényesíthető, ha az elévülési idő már eltelt. Ez vonatkozik az
oxigénhiányos agykárosodással született újszülött esetére is, amikor szakértőileg utólag könnyen
kimondásra kerül, hogy idejében végzett császármetszéssel az megelőzhető lett volna. A társadalom, de
a szakértő is szinte mindig a szülészetei ellátás rovására írja a perinatalis agykárosodást a ténylegesen
igazolt 8-20%- ismert, és a 60 % ismeretlen kóreredet ellenére. A peren kívüli egyezség intézménye
nálunk szintén működhet, és 2000. év előtt gyakoribb volt. Azt alapvetően a biztosító hozzáállása
determinálja. Hazánkban a sikeres peren kívüli egyezségek jó hatásúak voltak: A kártérítés
összegszerűségét, a kamatokat és keresetek számát csökkentette. A nálunk lehetőségként bevezetett
körvetítői eljárás intézménye mai formájában nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, ami előre
látható, és várható volt, míg a németországi kvázi választott bírósági mediátori jogintézmény igen. A
hazai betegjogi képviselői rendszer is aggályokat vet fel. Tényleges képviseleti joga nincs. Sőt bizonyos
esetekben a perek számát növelte.
A kereset nélkülözhetetlen tartalmi eleme az összegszerűség megjelölése, amely perben magasabb,
mint sikeres peren kívüli egyezség esetén. E peren kívüli, illetve peres eljárásokban a kárigénylő, ill.
felperes, az alperesi egészségügyi szolgáltató, illetve felelősségbiztosítója ügyvédje szintén szerepel.
Hazánkban a rosszhiszemű pervitelnek csak eljárásjogi következményei vannak, azzal kapcsolatos
külön per nem indítható. Az egyetemeleges felelősség a magyar Ptk szerint: Ha többen közösen
okoznak kárt, felelősségük a károsulttal szemben egyetemleges, egymással szemben pedig
magatartásuk felróhatósága arányában oszlik meg. A kár a károkozók között egyenlő arányban oszlik
meg, ha magatartásuk felróhatóságának arányát nem lehet megállapítani. A bíróság mellőzheti az
egyetemleges felelősség megállapítását, és a károkozókat közrehatásuk arányában is marasztalhatja,
ha ez a kár megtérítését nem veszélyezteti, és tetemesen nem is késlelteti, vagy a károsult maga is
közrehatott a kár bekövetkeztében, vagy igénye érvényesítésével menthető ok nélkül késlekedett.
Amennyiben az alkalmazott, e jogviszonya körében harmadik személynek kárt okoz, akkor jogszabály
eltérő rendelkezése hiányában ezért munkáltatója felelős.
Az egészségügyi szolgáltatással okozati összefüggésben keletkezett károk esetén jogrendünk mindig a
szerződésen kívül okozott kárra vonatkozó szabályait alkalmazza, még a beteg és a magánrendelőben
ténykedő orvos közötti, valójában szerződéses kapcsolatban is. Ennek ellenére a szerződéses elemek a
beteg megfelelő tájékoztatása, beleegyezése és annak dokumentált volta körében mégis érvényesülnek.
Abban megfogalmazható, hogy mi várható el a konkrét egészségügyi (szülészeti) szolgáltatástól, és mik
a kockázat körébe értékelhető szövődmények. A szülészeti események precíz, pontos dokumentálása, a
választott eljárás indokolása szintén lényeges szerephez jut a káresemény elbírálásában.
Mi szintén ott tartunk, hogy a szülész-nőgyógyásznak arra is gondolnia kell, hogy mi baja lehet az adott
szülőnőből, betegből, mert valóban mindenki egy potenciális ellenségnek tűnhet. Különösen igaz a hazai
kimentési felelősségi rendszerben, ahol személyi jogok sérüléséből eredő kár esetén a jogellenes
magatartással okozati összefüggésben keletkezett kár esetén a jog vélelmezi a felróhatóságot, mely alól
alperesnek kell kimenteni magát, amit csak a fenti okirati bizonyítékokkal tud megtenni. A
marasztaláshoz már a gyógyulás, az egészségkárosodás, vagy az életben maradás esélyének
csökkenése is elegendő. Az agykárosodott gyermekek támogatásának, ellátásának automatikus
biztosítására nem csak amerikai, hanem európai (svéd) példa is van. Méltányos, társadalmilag
igazságos és sok jogvita elkerülhető lenne. Sajnos hazánkban ezt sem az alapítványok, sem a
költségvetés helyzete nem teszi lehetővé.
Egyetértek a szerzőkkel abban, hogy nálunk is harcolni kell a szakmai túlélésért. Szakmapolitikailag
aktívvá kell válni. Elsődlegesen a jogalkotás vonatkozásában. Másrészt a szakértői, bírói gyakorlat
egységesebbé válása érdekében.
Hivatkozások:
1. Ptk és kommentárja, ill. a vonatkozó bírói határozatok.
2. Az Alkotmánybíróság 34/1992. határozata
3. Pp megfelelő törvényhelyei
4. Az igazságügyi szakértőkről szóló 2/1988 IM rendelet 57. §-a és annak felhatalmazása alapján az
igazságügyi orvosszakértői tevékenység személyi és tárgyi követelményrendszerei tárgyában kiadott
Országos Igazságügyi Orvostani Intézet állásfoglalás (Népjóléti közlöny 1988. 12. száma)
5. Treffen der Gerichtsmediziner Alpe-Adria- Pannonia 5-7. június 1997. Veszprém (Martini előadása)
6. Állásfoglalás az un. „orvosi műhiba” ügyekről és a felelősségbiztosításról (MOJIT, Martini 1999. nov. 20.)
7. A szülészeti ténykedéssel kapcsolatos kártérítési és büntető ügyek tapasztalatai a szülész szakorvos
ügyvéd szemszögéből (Martini Baross u. Szülészeti Esték 2000).
8. A nem vagyoni kár (Prof. Dr. Köles Tibor, A bírói gyakorlat zsebkönyve HVGORAC 1997)

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.